Szabi: magas, fekete hajú, elszánt, mégis jóindulatú és higgadt férfi, akit sokáig páromnak tudhattam.
Azt hiszem, jók lehettünk volna együtt. Ha rajta múlik, ebből házasság meg gyerek lett volna.
Én voltam az, aki az ambivalenciát újra és újra mozgósította, mert a párkapcsolati káosz ismerősebb volt, mint a nyugalom. Féltem, ha épphogy, csak „ elvagyunk” egymás mellett, talán megun. Ostoba egy hozzáállás, de az érzelmek nem épp a logikus működésükről híresek…
Egy több napon át tartó „elégedetlenkedés, problémakeresés” elnevezésű, Szabi által túlságosan jól ismert epizód során aztán eljött az, amire akkor talán már én is számítottam.
Ismertem annyira Szabit, hogy amit ő egyszer kimond, azt nem dühből, vagy bosszúból vágja a fejemhez. Megfontolt, következetes ember – és épp emiatt szorult össze a gyomrom az utolsó hozzám szóló mondata hallatán: „Többé nem akarlak látni”!
És elment. Az ajtót sem erőszakosan csapta be: megszokott modorához illően azt elegánsan behajtotta, és ebből a kimért tudatosságból vált számomra egyértelművé: ez itt… ez volt az utolsó alkalom köztünk.
Még most is hallom, ahogy utoljára kattan a zár.
Nem tudtam, mihez kezdjek nélküle. Néhány napig otthon, begubózva rágtam magam a történteken, próbáltam kapaszkodót vagy megoldást találni. De a szívem mélyén éreztem: itt nincs már min gondolkodni.
Egyik – leginkább szomorú vasárnapra – hajazó szerdán, papír zsebkendő után kutakodva (készleteim érthetően kifogyóban voltak) egy avítt könyvbe botlottam. A kedvencébe. Még tavaly mutatta meg ezt a szerzőt és adta kölcsön (mi lesz velem az állandó inspirációja nélkül?) – és kérte, vigyázzak rá, antikváriumi darab, a szívéhez közel áll.
Most mi legyen?
Ez az ember nem akar többet látni, láthatóan kifogyott a türelemből. A könyve, a kedvence meg nálam maradt – talán az utolsó kapocs, ami két távolodó embert összeköthet.
A könyv visszaadása, mint pitiáner indok, egy pillanatig lehetséges ürügyként sejlett fel, hogy pár szót válthassak vele telefonon, vagy személyesen. Ám az efféle kínos találkozó egyikünkre sem vallott (Szabira főleg nem), így a gondolatot hamar elvetettem.
Hívtam a futárt, és a lelkére kötöttem, hogy finoman bánjon az értékes regénnyel és jöjjön… minél előbb jöjjön. Az utolsó, hiábavaló kapcsot is szét akartam nyitni. Ha vége van, legyen vége, semmiféle emlék ne táplálja a múltat. Ha ezt akarta, tiszteletben tartom. Néhány szavas levéllel kísértem a csomagot, melyben biztosítottam őt megbecsülésemről és köszönetet mondtam az elmúlt 3 évért. Szerencsére a futárszolgálat vállalta, hogy házhoz jön – a lakásból való kimozdulás azokban a napokban már-már ismeretlenné vált számomra.
Elég hamar odaérhetett a könyv, mert már másnap jött az SMS: „Köszönöm.”
Ennyi. Köszöni. Mindig az a higgadt hozzáállás, amit úgy irigyeltem tőle.
Betettem a legfájóbb szerelmes dalt, amit el lehet képzelni, és órákon keresztül bömböltettem. Meg én is bömböltem, persze. Végleg oda minden…
Este a telefonom kijelzőjén egy új SMS fogadott. Szabi volt az, már pár órája ott várt az üzenet, hogy megnyissam.
„Valami még nálad maradt: az összes álmom.”
Megszédültem, és úgy maradtam.
Válasz híján, meg talán a magányos napok hatására, tőle szokatlan türelmetlenség foghatta el, mert nemsoká fel is hívott.
És aztán kinyögte: „Látni akarlak”.
Comments Off