Körém a cserépkályha mindig is a régi-régi, kalácsillatú, gyertyafényes világ hangulatát varázsolta, akárhol is kucorodtam mellé. A pompásan csillogó, melengető cserépkályha csempe szinte követelte, hogy tenyerem odaszorítsam, lapogassam, meg-megsimogassam.
A kályha nyílásán a tűz hol pattogó, hol duruzsoló táncát nézni is, hallgatni is szerettem, olyan volt nekem mindig, mint valami időgép, amit elég csak bambulni és máris a Szállást kérő róka és A csillagszemű juhász soha véget nem érő, el nem fogyó idejében találom magam.
Úgy alakult, hogy mindenféle véletleneknek köszönhetően egy vert falú, verandás családi házban találtuk magunkat a kis családommal. Véletlenek, ugye nincsenek, és nyilván az sem csak szerencse kérdése, hogy az új házikóban egy jobb időket is látott, kidőlt-bedőlt, ütött-kopott cserépkályha volt hivatva arra, hogy befűtse a lakást.
Szívszorító volt ránézni is, mintha csak egy kéregető, öreg néni ülne a sarokban némi tüzelőre és irgalomra várva. Úgyhogy nem volt kérdés: átrakatjuk.
Több, magát mesternek nevező iparos is megfordult nálunk, csóválták a fejüket, aztán hamar szélnek eredtek. Türelem rózsát terem, mondogattuk, mivel a közeledő nyár vége már erősen birizgálni kezdte kötélidegeinket.
Mígnem egyszercsak betoppant hozzánk egy idegen.
A faluban keresett valakit, akihez cserépkályhát rakni jött Erdélyből, de csak a nevét tudta az illetőnek, a házszámot nem, s mivel a mi portánk a legszélső a faluban, hát hozzánk kopogtatott be elsőnek.
Ki nem találná a kedves Olvasó, hogy hívták ezt az embert, úgyhogy elárulom: Ábel volt, ahogy az apja is és a nagyapja is. Egy erdélyi kályharakó dinasztia legifjabb sarja ült a konyhánkban a tejeskávéját szürcsölve.
Két hétig maradt nálunk. A cserépkályha csempét úgy hozattuk, mert azt éreztem, ez a kályha megérdemli a kézműves, samottos, népi motívumos díszcsempét. Ábel pedig nagy gondosan átrakta, megfiatalította „az öreg nénit”.
Miközben tapasztotta, mesélt. Akkor is mesélt, amikor volt hallgatósága, akkor is, amikor senki sem volt a szobában. Határozottan azt éreztem, nem is minket szórakoztat, hanem a kályhának mesél. Mint két jó barát, akik már rég nem látták egymást és most ráérősen, tövirül-hegyire kitárgyalnak mindent.
Munkája befejeztével továbbállt. Mai napig nem tudjuk, ki is volt az a falubeli, akihez eredetileg indult.
A cserépkályhánk azóta is vígan ropogtatja az akácfát, s ha valaki odaül mellé, abba sem hagyja a mondókázást. Ki tudja, lehet, hogy olyankor is Ábellel kommunikál a népmesék ősi nyelvén…
Comments Off